Szakosztályvezetőnk, Amler Zoltán szubjektív írása közvetlenül a Magyar Csapatbajnokság után:
… amikor tehetségeink, edzőink, szurkolóink némiképpen csalódottan veszik tudomásul, hogy az ország negyvenhat szakosztálya közül éppen lecsúszunk a dobogóról, és a negyedik helyen zárunk, pusztán azért szakad meg az ember szíve, mert több rivális prominens szerint is „nálatok jobban senki sem érdemelte volna meg jobban az érmet”, ergo az elfogultság legkisebb vádja nélkül rögzíthetjük: nincs igazság.
Mindazonáltal félreértés ne essék, a citált csalódottság érzését hamar felváltja a büszkeség, merthogy ez a negyedik helyezés, az első háromhoz (Honvéd, GEAC, FTC) sohasem látott közelség, az elért pontzuhatag fényesen bizonyítja azt a szakmai munkát, azt az elszántságot, azt a közösségi varázst, ami a Bátony utca 1-3. alatt érzékelhető. Amelynek hála az „Ikarus-nevelések első osztályú csb-pontjai”-versenyt annak rendje és módja szerint 2024-ben (2023-ban, 2022-ben, 2021-ben, etc.) szakosztályunk nyerte.
Tette ezt mindezt azok után, hogy pénteken a Honvédelmi Minisztérium Sportért Felelős Államtitkársága újabb adatszolgáltatást kért a tervezett létesítményfejlesztésekről, avagy ismét íróasztalra kerülhet az egyszer már biztosan megvalósulni látszó, régóta ígért, elnapolt fedett atlétika munkacsarnokunk, amelyet egyrészt az elmaradt/vágyott éremnél is jobban érdemelne meg ez a team, ez a sok gyermek, tehetség, s amely másrészt olyan távlatokat nyitna meg előttünk, amelyből minden téren profitálhatna nem csupán a magyar sport, hanem még annak is sokkal szélesebb spektruma (lásd egészség, oktatás). Annak végelláthatatlan vitájába momentán nem mennék bele, hogy ha már beruházás, akkor hol kezdődik a prioritás, az észszerűség, politikai síkra pedig még akkor sem terelném, ha amúgy mindez bizonyos értelemben egyenlő a lehetetlen küldetéssel, ugyanakkor teljes intenzitással állítom, nem csak hogy fantázia van ebben a leporolásra ítélt projektben, hanem egyenesen a „meg kell valósulnia!” kategória kirívó esete.
Bizakodunk, maradjunk annyiban.
És persze a magunk módján teszünk is érte.
Ki a pályán, ki a pályán kívül.
Sikerülnie kell.
Sikerülni fog.
Nem mellesleg, aki ott volt szombaton és vasárnap az MTK Lantos Mihály Atlétikai Sportközpont irigyelt létesítményében, az szárnyaló, alázattal, mindent erőt beleadó ikarusosokat, ifiket, juniorokat, felnőtteket látott, olyan sportolókat, olyan edzőket, akik tényleg belülről érzik, mint jelent ide tartozni.
Mert mit is jelent?
Hm.
Lehet ezt vajon szavakba önteni…?
Érezni kell…
És persze nem leszünk mindig így együtt, hovatovább ismét elbúcsúzunk néhány távozótól, akiknek a pontjait jövőre pótolni kell, az élet már csak ilyen, állandó a körforgás, miképpen mindezek ellenére állandó az a stabilitás is, amely ezt a szakosztályt jellemzi.
A mögöttünk hagyott hétvége újfent igazolta, az A-Plast Ikarus Kertvárosi Atlétika megkerülhetetlen alakja a magyar atlétikának!
Mert…
- amikor a névadó szponzor mindkét nap velünk izgul, velünk nyomogatja a frissülő eredménysort a telefonján, az mindent elárul („Köszi, Szabolcs!”);
- amikor az alapító a szakadó esőben, kitartást marcangoló időben 86 évesen gyalogol a pálya egyik szegletéből, a kalapácsvetéstől a gátas rajtig, majd vissza, az páratlan szerelem („Köszi, Pista bá’!”);
- amikor odabent vagy odakint ikarusos ikarusost bíztat szívet melengetően („Köszi, gyerekek!”), az maga az örökkévalóság;
- amikor lehetőségek tekintetében nagyságrendekkel előttünk járó ellenfelek kommentálják csodálkozva, mily mértékben nőnek a pontjaink („Köszi, mindenkinek!”), arcunkra ül a huncut, büszke mosoly;
- amikor Amler Gréta, Amler Vanda, Béres Zsófia, Horváth Dóra, Keller Kincső, Keserű Mirabella, Kiss Anna, Kiss Kiara, Kovács Luca, Marcos Figueredo-Anais, Molnár Eszter, Prutkay Kata, Rapai Fanni, Szekér Gréta, Tóth Lilla, Szekér Jácinta, Vastag Nóra, Vékony Judit, Wagner-Gyürkés Viktória, Auer Péter, Barna Bendegúz, Bencsik Ádám, Detrik Balázs, Fekete Marcell, Hechst Bence, Horváth Csaba, Kardos Bence, Kasza Bence, Macsus Máté, Kovács Kristóf, Kovács László, Kovács Noel, Kovács Ádám, Molnár Ádám, Molnár Csaba, Molnár Csongor, Páli Viktor, Polyák Zoltán, Rab Attila, Simon Ottó, Szalay Botond, Szekeres Dávid, Szekeres Zsolt, Takács Gergő, Thardi-Veress Zoltán Vajk és Zombori Ákos a csapatod tagjai, az maga a mennyország („Köszönöm, Istenem!”);
- amikor ifj. Tomhasuer István, id. Tomhasuer István, Kőrös András, Kovács Gyula, Budai Tamás, Dénes Mátyás, Bagyula István, Páli Viktor és Babinyecz József edzi ezeket a sportolókat, Csipak Krisztina és Tóth Ádám masszírozza őket, az szakmai viták ide vagy oda, minőségi tartalom („Köszönöm Nektek!”);
- amikor minden utánpótlásedzőnk olyan lelkesedéssel bánik az ifjakkal, amely után bátran kijelenthető, ez a megkerülhetetlenségi státusz még évekig, mit évekig, évtizedekig garantált, az páratlan, példaértékű miliő („Köszönet Mindenkinek!”);
- amikor mellettünk, mögöttünk remek emberek, önkormányzati tisztségviselők, Szülők állnak, az több mint segítség („Nagy köszönet!”);
- amikor… de ha most nem állok meg, sohasem hagyom abba. Ahogy az egyik érettebb futónk búcsúzott profánul, de érezhető meghatottsággal: „Ezt a hétvégét k…..ra élveztem!”
Szentimentális húrpendítések helyet kétségtelenül ekképpen is összegezhetünk – még akkor is, ha szeretjük tartalommal megtölteni, ami körülvesz bennünket.
A 487.5 pontos tartalom speciel önmagért beszél.
