Hosszan tartó betegség után életének 80. évében elhunyt Etédi Endre mesteredző, az Ikarus BSE rúdugróedzője, a magyar atlétika emblematikus figurája.
„Ameddig moccanni tudok, nem hagyom abba az edzőséget.”
Tíz esztendővel ezelőtt fogalmazott így a Magyar Atlétikai Szövetség küldöttgyűlésén, amelyen a „100 éves IAAF oklevél díjat” vehette át. És valóban, itt volt közöttünk, mindegy volt neki, hogy tizenéves gyermek vagy már a felnőttmezőny sportolója vette kezébe a rudat, ugyanolyan lelkesedéssel igyekezett oktatni. Leült a székre, és tanított. „A kor nem érdem, hanem állapot” – vetette oda fanyar humorral néhányszor a „Hogy vagy, Bandi bácsi?” kérdésre, majd rendre nosztalgiázott egy keveset.
Annyi, de annyi szép kötötte az atlétikához, a rúdugráshoz, hogy örömmel anekdotázott. Kedvenc tanítványa nem titkoltan Bagyula István, a magyar csúcstartó, az 1991-es világbajnokságon Szergej Bubkát megszorongató, ezüstéremmel zárt sportoló volt, de miután dolgozott az Egyesült Államok mellett Szaúd Arábiában, Malajziában, Japánban, Új Zélandon és Izlandon is, mindenhol kialakultak az életét végig kísérő kötődések. Miként természetesen itthon is, ahol érmes atléták sokaságát nevelte. Pályánk 2011-es átadása óta az Ikarus BSE kötelékében végezte edzői munkáját, segítette fiatal kollégáit.
Egykoron maga is remek, magyar bajnok rúdugró volt, büszkén mesélte, hogy viselhette kétszer a válogatott mezét. Egy szörnyű baleset miatt volt kénytelen befejezni pályafutását, de mint tudjuk, a sportágtól sohasem szakadt el.
„Ameddig moccanni tudok, nem hagyom abba az edzőséget.”
Büszkék vagyunk rá, hogy testközelből tapasztalhattuk.
Állunk, moccani sem tudunk, emlékezünk.
Isten nyugosztaljon, Bandi bácsi!
