Általánosan elfogadott tény, hogy ha egy atléta egyéni csúcsot produkál, akkor az függetlenül a korától, a körülményektől biztosan dicséretet érdemel. Ugyanilyen tény, hogy általában a szezon végéhez közeledve, egyre ritkábban születnek ilyen rekordok.
Utóbbit Gyürkés Viktória nem egészen így gondolta, ugyanis miután visszatért az Európa-bajnokság színhelyéül szolgáló Berlini Olimpia Stadionba, az IAAF World Challenge sorozat soron következő állomására, 3000m akadályon újabb egyéni csúcsot repesztett, átadva a múltnak ezzel június elején, Huelva-ban futott legjobbját.
Ezzel a teljesítménnyel újabb hatalmas mérföldkő került immár látótávolágon belülre, ami nem más, mint Tóth Lívia magyar csúcsa, amit 2005-ben Monaco-ban futott.
Viki a következőképp értékelte a versenyt:
„Ebben a gyönyörű stadionban mindig nagy élmény futni, most is nagyon jó hangulat volt, több tízezer nézővel. Szerencsére minden adott volt tegnap egy jó futáshoz, alig 20 fok, szél nélkül, számomra megfelelő tudásszintű mezőny és jó iram.
Sajnálom, hogy ennyire szezon végén jött csak össze, hogy tényleg ideálisak voltak a körülmények, korábban egy ilyen versenyben biztos vagyok benne, hogy jobb időt futok. A futás jól alakult, erős iram volt az elejétől kezdve, mindig tudtam kivel futni, előzni, a végén pedig egy nagyot hajrázni. Az ilyen versenyektől lehet igazán fejlődni és tanulni belőlük és nem mellesleg egy world challenge versenyen való indulás mindig nagy motivációt jelent.
Utána persze nagyon örültem az új egyéni csúcsnak, hittem benne, hogy még javíthatok idén rajta, de egy nagyon hosszú és tartalmas, fárasztó szezonon vagyok túl, így ez a futás most extrán nagy mentális koncentrációt igényelt.”
A külső körülményektől eltekintve miben volt más ez a verseny, mint az EB selejtező, és a döntő?
„Nehéz eltekinteni a külső tényezőktől. Az EB selejtező délelőtt volt, nem feltétlen a legideálisabb. Sokan voltunk, a sokkal jobb idővel rendelkezők nyilván nem akarták kifutni magukat, így csak nagyon későn rendeződött a mezőny, nagy verekedés volt. Illetve talán el lehet képzelni milyen az amikor sokan vannak az ember előtt-körül, nem is látod az akadályt, de keresztül kell jutni rajta. A selejtezőben nehezen jutottam át a holtponton. Illetve az sem elhanyagolható, hogy akarva-akaratlanul is volt rajtam teher, a döntőbe jutás volt a cél.
A döntő már teljesen más. 1 nap volt a kettő futás között, én még sosem csináltam ilyet. A selejtező után úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. Fájt mindenem, örültem a döntőbe jutásnak, ez volt az egész szezon célja, de nagyon kevés idő elteltével újra oda kellett állnom, nem ért véget az EB azzal, hogy döntőbe jutottam. A döntőben is volt verekedés, nehéz volt helyezkedni. Erősebben kezdtem ott mint addig valaha, jók voltak a részidejeim (bár én ebből semmit sem érzékeltem), de sajnos az utolsó ezerre már “elfogytam”. Két darab 3000 akadály lefutása után érzett fájdalmat nehez szavakkal leírni. Normál esetben egy hét különbséggel szoktam akadályt futni, ha kevesebb idom van, akkor nem igazán tudok regenerálódni.
A tegnapi futás egy szezon végi verseny, egy jó lehetőség lehet, hogy az ember ki fussa a jó formáját. Az EB óta sem pihentem, sűrű időszak volt, nagyon fáradt vagyok, de tudtam hogy a formám jó, mentálisan kell összeszednem magam és akkor bármi lehet. Szerencsére ez sikerült, tudtam, hogy Berlin még “tartozik nekem” egy jó idővel
