HÍREK

Valóban meglepett és kifejezetten jól esett az IAAF-tól érkezett oklevél. Minthogy, mostani rúdugróim színvonala legfeljebb 40-45 éve válthatott volna ki elismerést szakkörökben, ezért - úgy érzem - egy kicsi életmű-díjként fogom fel ezt. 

 

Az atlétikával 56 éve ismerkedtem meg, pécsi lakosként. Önként lementem a PVSK-pályára, Werbőczi "Szepi" bácsinál jelentkeztem: magasugró szeretnél lenni. Beálltam abba a - korombéliekből álló, 6-8 fős csoportba, ami a korszak -meg a sokkal későbbi időkre is jellemző-"verklijét" nyomta: 5 kör bemelegítés, 15 perc gimnasztika, 10 repülő.

1958-ban egyik edzőtársamnak kolosszális ötlete támadt. Ugorjunk rudat! Nosza, előcipeltük a két hatalmas famércét, a lécet és a rudat. E szerszám egy amerikai acélrúd volt, hosszú, vastag, nehéz, amilyen az akkori idők világklasszis  ugróinak kellett, nem egy 50 kiló körüli 15 évesnek. 

Az első alkalommal - mindennemű instrukciót nélkülözve - 140 centiig vittem. De, már akkor tudtam, a rúdugrást nekem találták ki. Másnap már 210-ig jutottam, majd néhány nap múlva már igazi versenyen is indultam, az akkor még országszerte megrendezett Megyei Ügyességi Cs.B.-n.

 Mezit láb (salakon!) és egy szál "gatyában" 260 cm-t ugrottam.

Őrült módjára - persze, továbbra is mentor nélkül - edzettem, a következő télen, hogy új szerelmemben, a rúdugrásban vigyem valamire. 16 évesen 320-ra javultam, negyedik lettem a Serdülő Bajnokságon. 17 évesen 340, egy évvel később 370 volt legjobbam. Ebben az évben ifjúsági válogatott lehettem a szegedi magyar-jugoszláv viadalon. Akkori 360-am a négy induló között a leggyengébb eredmény volt. A leérkező hely homokjának szintje 20-30 centivel lejjebb volt, mint a felugrás helye, a salakpályán hatalmas lyukak tátongtak. Az elég komoly ellenszélnek és a lenyugvó nap szemből érkező vakító hatásának - úgy látszik - én tudtam legjobban megfelelni, mert első lettem, beállítva akkori csúcsomat.(360cm)

Svédországban élő bátyámtól 1964-ben kaptam egy 460/69-es, barna Sky Pole-t, amely az akkori, a Nyugattól szinte teljesen szeparált Magyarország 3. hajló rúdja volt. Néhány hónapos edzést követően, egyéni csúccsal, 430-al megnyertem az O.B-t, majd - még mindig salakon futva, homokba érkezve - 442-ig javultam, ami csak 3 centire volt Miskei magyar csúcsától.

Első válogatottságomra Modenában, az olasz-magyar-svájci viadalon került sor. Akkori eredményem az induló hat ugró között az 5. volt. De ennek ellenére Modenában is én győztem.

Válogatott még egyszer lehette, majd valaki rám fogta: disszidálni akarok, a továbbiakban leállítottak a nyugat felé való utazásokról. 

 

Nem adtam fel, de ezzel az időszakkal kezdődtek a viszontagságok. Edzésbuzgalmam maximális volt, de 1965 februárjában, Magyarország - akkor - egyetlen téli edzőhelységében, a Honvéd - korábban lovardaként használt - salakos csarnokában eltört a lábam. A regenerálódásra ráment az egész év, ősszel is csak 430-ig jutottam. Viszont, közben az egész magyar élmezőny elrohant mellettem, ketten is 465-öt ugrottak. Vesszőfutásom jó pár évig tartott, ugyan eredményeim javultak, de mindig volt előttem 2-3 olyan ugró, akikre csak kapaszkodhattam. 

 

Igen, 1970 szeptemberében végre utolértem az áhított rekordot, 494-re javítottam Steinhacker 491-es csúcsát. Még ebben az évben, valamint azt követő év telén és tavaszán összesen hatszor ugrottam 490-et, és, gyakran már 480 után 5 méterre mentem, de, sajnos, sose érhettem el az áhított célt! (Ekkor a világcsúcs 544 cm volt- a szerk.) 

 

Balszerencsémre, a gyorsabb, könnyebb közlekedés érdekében vettem egy motort, amin utazva, 1971augusztus hatodikán elütött egy Skoda. Hosszú légi út után, fejre estem, kockakőre. 21 napig kómában voltam, háromszor is megállt szívverésem. Gerincem 6 helyen tört el, agytörzsi beszakadásaim súlyosbították helyzetemet. 

Kijőve a kórházból, hónapokig küzdöttem, hogy visszaszerezzem baleset előtti állapotomat, de olyan alapgondokkal is meg kellett küzdenem, hogy még egy járdáról való lelépés is komoly egyensúlyi - probléma volt. Az izmok finomhangolását igénylő beszéd is csak évek sok-sok gyakorlásával javult.

Eszeveszett módon tréningeztem, voltak 8 óránál is tovább tartó tréningek, száz tonnáknál is több súly mozgattam meg, abban a hiedelemben, segítek magamon. Először járni, később futni kellett meg tanulni, egyensúlyi gondjaim csak nagyon  lassan enyhültek. Az ilyen feltételek mellett elért 430-as eredményt - tulajdonképpen - többre értékelhetem, mint a korábbi magyar csúcsot, a 494-et.

1973-ban láttam végre be, kár a további erőlködésért. Maradt az edzői munka.

 

Valóban, a világ sok országában edzősödtem.

1984-ben - kalandos körülmények között - elhagytam Magyarországot, az akkori szóhasználattal, disszidáltam. Utam Svédországba vezetett. Már első, ottani évemben 3 olyan rúdugrót neveltem, aki svéd Bajnok lett, korosztályában. Ezek közül az egyik: Patrik Stenlund később, már nem az én irányításommal, 570-ig, svéd rekordig jutott.

Svédországban tartottam a kapcsolatot Bagyula Istvánnal, aki Magyarországról távozásomkor, 15 évesen már 490-et ugrott. Pisti több turnusban sokszor volt nálam, Vesterasban. Akkor a magyar csúcsot korábbi tanítványom, Salbert Ferenc 555 cm-rel tartotta, ezt a csúcsot javította meg 1 centivel Pisti, amikor egy alkalommal visszajött Svédországból.

Ott tapasztaltam, sok, az átlagnál valamivel tehetségesebb svéd ifjú atléta fogadja el valamelyik USA-beli egyetem meghívását: az ottani bajnokságokon képviselje az egyetem színeit.

Bagyula 1988-ban megnyerte - magyar csúccsal és ifjúsági világcsúccsal! - a kanadai Sudbury-ban rendezett Ifjúsági Világbajnokságot. Arra gondoltam, ha van egy egyetem szempontjából értékes ember, az Bagyula. Szereztem egy regisztert, amely tartalmazta az USA valamennyi egyetemének helyét, címét, profilját. Írtam csaknem 400 olyan egyetemnek - akkor még fogalmam se volt erről a témáról, ami sok mostani tehetséges sportolónak természetes törekvése, hiába, nem könnyű úttörőnek lenni – ahol kettőnket el tudtam képzelni. 

 

Igen, ezt manapság már, ahogy említettem sokkal egyszerűbben el lehetne intézni, de akkoriban ez így zajlott.

A nagyszámú megkeresésre a címzettek mintegy ötöde reagált, igaz sokan csupán gratuláltak, további jó munkát kívántak. Végül, a Washingtontól 35 km-re, Fairfax-ban működő, akkor meglehetősen új alapítású George Mason egyetemmel fejlődtek odáig a kapcsolatok, hogy ősztől már Pisti ott kezdhette meg tanulmányait. Én, akkor még csak alapszinten voltam az angol nyelvben, így, mint edző, nem jöhettem számításba.

 

 

 Az egyetem mellett működő karbantartó brigád tagja lettem, magyarul, szemetet ürítettem, avart gyűjtöttem. Időm, viszont, maradt, Bagyula mellett a többi Mason-os rúdugróval is edzettem, továbbá, foglalkoztam a 8200 pontos tízpróbázó, Rob Muzzio rúdugrásával, valamint, velem edzett a roppant tehetséges Tony Barton (232 cm. magas-, és 816 cm. távolugrás) is.

Bagyula végigverte az egész amerikai élmezőnyt. 1991-ben hajszál híján - Bubka előtt! - világbajnok lett. Az 592-es magyar csúcs is ebből az évből való. Tíz legjobbjának átlaga 586.4 cm. volt. Ez azért érdekes, mert egy évvel később, Barcelonában, Taraszov, 580-al győzött az olimpián.

Miután, Bagyula befejezte a negyedik évét,  visszajöttem Magyarországra. Nem edzhettünk együtt tovább, mert Pisti, egy postgraduate-kurzus kedvéért még fél évet hallgatott a Mason-on. Közben, más dolgom nem lévén, elszerződtem Szaúd Arábiába, öt évre. Ugyan, ott is több olyan atlétát neveltem, aki bajnok és csúcstartó lett, de egy - rajtam kívülálló ok miatt - egy év után felbontották szerződésemet.

Következtek újabb munkahelyek. Edzőként dolgoztam Malajziában, Japánban, Új Zeelandon és Izlandon. Sok helyütt neveltem bajnokokat, csúcstartókat is. 

1997-ben tudtomra jutott, Csenge nevű, Svédországban született lányom rúdugró lett. Ezért, működésem színterét áttettem Göteborgba, hogy lányomat edzhessem. Mondhatom, sikerre jutottunk, mert Csenge, 12 évesen megjavította korosztálya legjobbját. Aztán, kedve elillant, nem láttam értelmét a további együttes munkának.

 

Igen, néhány éves svédországi kitérő után újból Magyarországra érkeztem. Bár már akkor se voltam "mai csirke", de éreztem magamban annyi tetterőt, megpróbáljam - a mai magyar, roppant lehangoló viszonyok közt is - megismételni, amit tettem Csepelen, 1976 és 83 között.

Visszaérkezésemkor fogalmam se volt, hol és kikkel fogok dolgozni. Jobb híján, kimentem a Puskás stadion edzőpályájára, vittem rudat is magammal, évek alatt több mint 70 különböző méretű rudat szereztem be, de most ezekkel egy kicsit úgy érzem magam, mint az a süket ember, akinek egy Stradivari hegedűt adnak.

Roppant módon vigyáztam, egyetlen edző se érezze, elcsábítani kívánom tanítványát, de, minthogy utcán találkozni egy tehetséggel, és őt bevonni az edzésekbe, sokkal reménytelenebbnek látszott, mintha "félkész" emberekkel próbálkoznék. Szerencsémre, volt olyan kolléga is, aki bennem nem a csábítót, inkább a segítőt látta. Így foglalkozhattam néhány emberrel, akik közül Koppány Gabi, Deli Bernadett vagy a Lendvai ikrek bajnokságokat nyerhettek, és bekerültek korosztályuk magyar válogatottjába. Ami az élvonalat illeti, Váczi János, aki hozzám 440-el került, 535-ig, Szörényi Zoltán 490-ről 545-ig, Skoumal Péter 490-ról 530-ig, Jaeger Ákos 340-ről 485-ig javult együttes munkánk nyomán, többek között.

 

Az egyik módszerem, a „bővítés” azt jelenti, amikor egy-egy emberem eljut egy szintre,  magasabb fogást, persze, erősebb rúdon, javaslok, amivel hosszabb futás, magasabb léc jár együtt. Az ugrás eme elemeinek bővítése (innen módszerem neve!) az, ami előbb-utóbb megoldhatatlan feladat elé állítja bármelyik tanítványomat. Az emberek nem szeretnek szembesülni saját képességeik határával (...) Sok évtizedes tapasztalatom szerint, e módszer alkalmas mindenkor "kitapogatni", emberen - ott és akkor - milyen állapotban van, mennyire befogadó képes? Ezért edzéseink mindig az adott lehetőségek szerinti maximumon folynak. 

 

 Igen, némi büszkeség tölt el, amikor látok olyan országból érkezett ugrót, amelyikben valamikor dolgoztam és az illető az én módszerem szerint ugrik. A 15 évesek világ legjobbját ebben az évben egy szaúdi fiatal ugrotta, akinek apját vagy két évtizede edzettem. Pedig, Szaúd Arábia korántsem tartozott, tartozik a rúdugró nagyhatalmak közé. Gyakran fordulnak hozzám segítségért.

Azokat az ugrókat, akikkel az edzőpályán foglalkoztam, úgy készítettem fel, hogy nem volt klubhátterem, nem volt szerződésem, nem volt fizetésem. Volt, viszont, rúdkészletem. Amit, nagyon boldogan használta, aki csak tehette (...)

 

Néhány éve ajánlatot kaptam a Fraditól, menjek oda. Az a pár forint, amit fizetésként kaptam, inkább tevékenységem lepocskondiázása volt, mintsem létezésem alapja.

A  Fradiban is neveltem vagy 8-10 bajnokot. Ha tehetem, mindig kimaradok a személyeskedésből, a torzsalkodásból. Bele akartak szólni a munkámba és ezért eljöttem.

Ismét elveszett minden, amit alkottam. Ráadásul, a mai magyar atlétika egyre siralmasabb helyzetbe kerül. Állítom, Pars Krisztián - egyébként nagyszerű- olimpiai bajnoksága inkább ártott az atlétikánknak, mint használt, hiszen, elodázta az okvetlenül szükséges és nélkülözhetetlen revíziót, megújulást!

 

 

Néhány hónapig ismét csak a helykeresés, a lehetőségek feltárása és a reménykedés maradt. Végül, befogadott az Ikarusz. Bár egyesek mondják, a versenyszám nívója olyan alacsony, hogy fél évszázados eredményekkel keresni lehetne a mostani versenyeken is, de természetesen minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy felvigyem embereimet a nemzetközi szférákba. Itt is neveltem több bajnokot, de a nívó, bizony, szomorú. Ketten is vannak, 15 évesek, aki már győztek korosztályuk bajnokságán, de az ő eredményükkel  az általam edzett 15 évesek ranglistáján még a legjobb 30-ba se kerülnének be.

Hetven éves korom dacára, érzek magamban annyi erőt, hogy keressem azokat a fiatalokat, akik befogadó képesek módszeremre. Ha ilyen fiatalból egy-egy évfolyamban együtt edzhetnék 5-8 embert, a helyi konkurenciát felhasználva valamennyit sokkal magasabbra juttathatnám, mintha, külön-külön dolgoznának.

 

 

Bagyula ezen a versenyen ért pályafutása csúcsára. Ugyan, korábban 2 cm-rel magasabbra ment, Linz-ben, de, ha össze kívánom vetni a két verseny meteorológiai feltételét, ugyan, Linzben nem voltam jelen, de Pisti úgy mesélte, jó pálya és kellemes, enyhe hátszél segítette a versenyzőket. Tokióban a hosszú (6-7 órásra becsülöm, utólag) verseny alatt mindvégig jelentős bal-oldalszél és meg-megújuló eső tette nehézzé azok dolgát, akik jól akartak szerepelni. 

Látva a feltételeket, Pistivel abban állapodtunk meg, hogy a biztonságra figyelünk.

Mondhatom, ez a verseny volt csúcsa annak a versenyzésnek, amit „BŐVÍTŐS” módszernek nevezek. Ennek lényege: az ugrásra jellemző adatok: a nekifutás hosszúsága, a használt rúd erőssége, a fogás magassága, valamint a léc magassága állandóan módosul. Természetes, alacsonyabb léc átugrása kisebb fogást igényel, amihez gyengébb rúd, rövidebb nekifutás társul. Így, ugyan nem lehet magasat ugrani, de a léc átugrásának biztonsága sokkal nagyobb. Azzal, hogy kisebb paraméterekkel átugrotta a versenyző a kezdőmagasságot, nemcsak a versenyben maradást tisztázta, de rengeteg értékes, a körülményekre vonatkozó információval lett gazdagabb. Pistivel egyet értettünk abban,  a versenyt az nyeri, aki legmagasabbat ugrik, nem az, aki legmagasabban kezd. Ennek megfelelően, Bagyula már az első magasságon, 5 méteren beszállt. A verseny során ötször cserlét rudat.

Ami szenzáció máig is, egy-egy rúdváltásnál mindig azonnal a csere után teljes erőbedobással folytatta az ugrást a talaj elhagyását követően, nem tett úgy, mint szinte mindenki más, aki, ha cserél, ezt követően, szinte biztosan arra áldozza első ugrását, hogy tájékozódik, hogy meggyőződik a felől, nem fenyegeti-e életét az új, erősebb rúd, magasabb fogás. Nem is voltak sikertelen kísérletei, egészen 590-ig!

 

Pisti maximálisan elfogadta véleményemet, nem kételkedett hozzáértésemben. Tette ezt annak dacára, hogy a verseny vége felé már kétszer is olyan rúdra váltott, amivel korábban egyszer sem ugrott. A verseny során mindig az élen volt, hiszen - dacára a rúdcseréknek - egyszer sem javított, szemben ellenfeleivel.  Bubka a világ valaha élt legjobb rúdugrója. Ezt többször igazolta, sokszor hozta vissza szinte a sírból versenyeit. 

Ha Tokióban Bagyula nyert volna, úgy is mondhattuk volna, Bubka vesztett. Ami vele ritkán történt meg, ha átugrotta kezdőmagasságát. Gyakran beszéltünk Pistivel a Rúdugrás Cárjáról. Sokat tanulmányozta a kiváló rúdugró videóit, és három olyan technikai megoldást talált, amit - Bubka előtt - senki alkalmazott. Bagyula - néhány évvel később, amikor már túl volt pályafutása zenitjén - állította: Bubka csúcsát csak akkor és csak az javíthatja meg, aki megfejti a fent vázolt "titkokat".

Pisti azt se zárta ki, a "cár" talán nem is tudta, milyen fantasztikus technikával ugrik, sőt, az edzője, Viltalij Petrov sem, mert, ha tudta volna, nemcsak Szergejt, de többi, világklasszis tanítványát, Bubka bátyját, Vaszilijt (585 cm-ig vitte!) is megtanította volna ezekre. Amikor Petrov edző leírta Bubka technikáját, szó se esett a Pisti által felfedezett vonatkozásokról, egy - átlagos, de nagyon eredményes - "szovjet" technikát vázol. A szinte utolérhetetlen eredményeket Bubka kiemelkedő tehetségének tudja be. Ez, természetesen, igaz, hiszen, aki elég öreg ahhoz, hogy emlékezzék azokra az időkre, amikor Szergej testi fejlődésének és technikája birtoklásának csúcsán volt, az akkor aktuális (605-610 cm.) világcsúcsok felett akár 15-20 centivel is "vitorlázott át".

 

 

 Ez is elképzelhető. Megjegyzem, ha így tett volna, azt is meg lehetett volna érteni, hiszen, Bubka a Szovjetunióból, Ukrajnából, Donyeckből érkezett a csúcsra. Az előbb írt körzetek nem tartoznak éppen a világ "El Dorado"-ihoz. Amikor a centinkénti javítást Szergej "orra alá dörgölték", ő úgy reagált: tettének mozgatója sokkal inkább az volt, amikor - ha csak egy centivel is - csúcsot ugrott, mindig a figyelem központjába került, róla írt az újság, harsogott  a TV., a rádió. Ezt a véleményt is el lehet fogadni. Viszont, a szakközvélemény számára marad a találgatás, élete formájában mekkorát ugorhatott volna ez a fantasztikus sportember? 

 

 

Az Ikarusz pálya ma vitán felül Budapest legjobb pályája. Nem formálhatok véleményt a vidéki pályákról, mert - talán Debrecent kivéve - a rúdugró helyet egyáltalán nem használják, ezért, ezek a pályák "nincsenek beugorva," azaz, a folyamatos használat hiánya miatt az igazán jó eredmény elérését apróbb-nagyobb hiányosságok - amiket elég nehéz nevén nevezni - akadályozhatják.

Korántsem állítom, az Ikaruszon a rúdugró-hely tökéletes. A "Polanik"-gyártmányú leérkező hely kicsi, vékony és, valószínűleg nem túl tartós. E tulajdonsága eddig azért nem  derült ki, mert  tudjuk, ha tönkremegy - újat, jobbat csak nagy nehézségek árán kaphatnánk. A mérce jó, de - második éve használjuk - az amortizálódás jelei már feltűntek (rozsda, a mérőszalag tönkremenése stb.)

Új beszerzésekről, más helyre telepítésről majd csak akkor ejtünk szót, ha több emberem közelít a világszint legalja felé. Hű, de messze van ez...!

 

 

Elmerenghetnék azon, mekkora mázli kell ahhoz, hogy - fiatal edzőként, amikor Csepelre kerültem, és egy rúdugró csoport kialakításának legelején voltam, találkoztam a nyári szünet alatt a pályán ődöngő Pistivel, ott bámészkodott, és, bár ránézésre, akár 10 évesnek is tűnhetett, abban az évben töltötte be a 7. évét Nagyon meglepett fiatal kora, mert addig 14 évesnél fiatalabb kezdővel nem is volt dolgom. Emiatt, persze, egyáltalán nem volt kimunkált módszerem az egészen fiatalok rúdugrásba vezetéséhez, mindent, de mindent Bagyula felkészítéséből merítettem. Pisti egy cseppet sem volt ügyesnek mondható, és, természetesen további kiváló tehetségjegyeire is csak későbben derült fény (17 évesen 100m-en 10.63-at futott, távolban 728-at és magasban 203-at ugrott, anélkül, hogy készült volna e számokra!)

13 és 14 éves korában, amikor készültünk korosztálya bajnokságára, csak azt vizsgáltuk, 2-2 szám hogyan fér össze egymással az időrendben, mert ezt a 4 számot fogja Pisti - nagy fölénnyel - nyerni. 

Sok gondot jelentett a viszony azokkal az edzőkollégákkal, akik - látva Pisti nagy- és sokoldalú tehetségét - rá kívánták építeni az akkor még nagyon komolyan vett - Serdülő-, később Ifjúsági Csapatbajnokságot. Fusson 400 gátat. Nem hal bele egy 400-ba. (Egyszer, 17 évesen, tízpróba közben, 400-on 49.93-at futott!) Igazán, vállalhatna egy 800 métert a váltóban. És hasonlók ellen kellett megvédeni tanítványomat. 

A további "Bagyulázás" helyett, miért nincs most Bagyula?

Van Bagyula, de biztosan van olyan fiatal gyerek, akiből világklasszis lehetne. Fel kellene fedezni. De, ki és hogyan? 

Van elég edző arra, hogy a szakmai szűrőn ne hullhassanak ki óriási tehetségek? Van elég pálya, ami képes fogadni a fiatalokat? 

Van elég edző, aki ellen tud állni a "látványsportok" elszívó hatásának? 

Van elég olyan edző, aki felvértezett az igazi tehetségek speciálisan egy-egy számba való bevezetésének ismereteivel? Dicsekvés nélkül állítom, világszintű atlétákat csak világszintű módszerekkel lehet felkészíteni, nem úgy, mint  ami - általában  folyik ma a magyar pályákon. Ami sokkal inkább hasonlít egy-egy testnevelési órára, mintsem élvonalbeliek felkészítésére.

Most az edzővel-, aki felmarkolja a "nagy zsozsót"- a világon semmi történik, ha évekig 12.0-ás sprintert, vagy 570-es távolugrót nevel, nincs, aki számon kérné, miért rontja a pályán a levegőt, ha nem ért hozzá?

Svédországból, Amerikából jöttem vissza Magyarországra 2000-ben, azzal a szándékkal, megismétlem az a munkát, amit jó 30 éve, Csepelen elvégeztem. 

Ami fogadott Magyarországon, lehangoló. Ugyan, 21 éve Mesteredző vagyok, a legjobb 10 magyar rúdugróból kilencet én edzettem, de csak a legnagyobb nehézség árán láthattam munkához. Már az első évben 5 bajnokot neveltem az Ikarusznak, és, bár eredményük - egyelőre - olyan, amivel 50 éve kereshetett volna valamit "elkövetője", de, aki a Himalájára akar felmászni, annak el kell hagyni útközben az 1000 métert, a 2000-et és így tovább. 

Remélem, megérem azt, amire a mostani 9-13 évesekből álló csoportom "beleöregszik" az ifibe és a felnőttbe. 

70 éves múltam, de ameddig moccanni tudok, nem hagyom abba az edzőséget. A kor haladtával egyenes arányba nő a szerzett tapasztalatok mennyisége. A baj akkor kezdődik, amikor egy-egy idős kollégától már más nem telik ki: „bezzeg, akkor!”

Remélem, esetemben ez még nem jött el...